2. évad 4. rész

Lara szemszöge:

Az érzelmektől mámorosan feküdtem le ágyamba. Összekulcsolt kezeim fejem alá tettem és hagytam,hogy agyam kattogjon. Tetszett, hogy az „őrangyalom” se olyan tökéletes, mint ahogy kezdetben gondoltam. Oké láthatatlan listámra a gyilkolás után rögtön felkerült a hegben való kutakodás is. Csak tudnám miért volt annyira mérges emiatt Jason. Lehet, hogy csak én éreztem azt a vérpezsdítő érzést? Az álom szép lassan elnyomott és a következő pillanatba már a napsütötte szobában ébredtem. A falak halványkéken csillogtak, ahogy a nap sugarai táncukat lejtették. Hát igen eljött a nyár is és vele a vége láthatatlan éjszakák. Felvettem egy dögös fekete toppot és egy miniszoknyát.,hogy Jason kedvében járjak. Minél jobban szerettem volna megismerni,hogy aztán könnyen kijátszhassam, ha arra kerül a sor. Körbejártam a házat, de csak Dixit találtam itthon. Ekkor jutott eszembe, hogy az angyalkám dolgozik. Elmentünk Dixxel sétálni, de sajna túl hamar értünk vissza. Unatkoztam,a TV sosem kötött le és leendő áldozatom is meg volt már így még csak feladatom se volt. Még 5 óra volt hátra Jason érkezéséig. Tehetetlenségembe egy őrült ötletem támadt. Hát igen lassan diplomát kérek őrültségemért. Kerestem egy kötelet, átdobtam egy faágon és becsaltam magamhiz egy kisgyereket. Egy óvatlan pillanatba elkaptam és nyaka köré hurkot ragtam. Meghúztam a kötelet, ami a magasba emelte rögtönzött akasztófámon a kissrácot. Néztem, ahogy riadtan a nyakához kap és sikoltozni próbál. Mit ne mondjak tetszett ez a kínzásmód. Izgatottan vártam mikor érkezik meg a zsűri. Egy pillanat alatt megjelent mellettem Jason. A gyereket levéve a kötélről.

-       Normális vagy?!-üvöltött rám.

-       ÖÖÖÖ erre a kérdésre később válaszolnák. Bevallom először a kutyusodat akartam felakasztani, de ő túl cukin nézet a szemeivel -mosolyogtam rá- mielőtt jönne az a kérdés, hogy miért, hát azért mert unatkoztam és kíváncsi voltam,hogy jössz-e.

Megfogott a karomnál fogva, és a házba rángatott.

-       Te teljesen hülye vagy!

-       Nyugi mááár-rántottam ki karom, amin meglátszottak ujjnyomai -Tudom épp ezért kell nekem egy madár.

-       Egy ártatlan kisgyereket bántanál! -kelt elő belőle rosszabbik éne és a falnak lökött.

-       Héj nyugi.-suttogtam, mert kipréselte tüdőmből a levegőt- Tudtam, hogy jönni fogsz.

-       Igen, és ha nem?? Belegondoltál abba, hogy mit csinálsz? -ordított.

-       Levágtam volna akkor és igen bele gondoltam -válaszoltam mérgesen.

-       Levágtad volna mi? A fejét, vagy a kötelet? -szorította erősebben a kezeimet.

Megforgattam szeme, hogy eltereljem gondolataimat az egyre erősebb fájdalomról. Megszoktam már, hogy az emberek fájdalmat okoznak nekem, hol lelkit ,hol testit épp ezért is irtom őket.

-       A kötelet te böszme!

-       Tudod belőled még azt is kinézem, hogy a nyakát. -engedett el és rontott be a dolgozószobájába.

-       De legalább itthon van-simogattam meg Dixi fejét, aki hálás tekintettel köszönte meg.

Jason szemszöge:

 
Dühben forgott az agyam. Nem hittem el, hogy ezt tette, és hogy képes lenne ilyenre.Levágódtam a székbe és az íróasztalra hajtottam a fejemet. Egy idő után kinyitottam a laptopot és a holnapi cikkhez kerestem anyagot. Egy órával később meguntam az aktakukac szerepet és kimentem az irodából. Kilépve az ajtón kisebb szívrohamot kaptam. Agyamat elöntötte a düh, ahogy megpillantottam Larát, kezében a pisztollyal és arcán a nyájas mosolyával. A lábai előtt kutyám,Dixi hevert vérben úszva.