1.évad 10.rész Árny a semmiből

Lara szemszöge:

Nem tudom ,hogy valaha akartam –e ennyire bármit is ,mint azt ,hogy megcsókoljon.A boldogság mámoros érzése a hatalmába kerített és egyre hevesebben csókoltuk egymást. A csengő érdes hangja szakított félbe minket.Egy pillanat erejéig elhúzódott, és az ajtó felé nézett

 -Majd elmegy. -súgta mosolyogva, és tovább csókolt. Úgy csókolt mint aki éhezik rá, olyan volt, mintha a víz alatt fuldokolna ,és ez a csók a levegő. Létfontosságú. Gyomrom összeszűkült és zavartan léptem hátrébb.

-Meg kéne nézned. Én addig felmegyek és felpróbálok még egy rucit –mosolyogtam rá,majd szájára adtam egy rövid puszit és felfutottam az emeletre. Sóhajtva nézett utánam, majd lassan lépkedett előre az ajtó felé. Lassan elfordította a zárban a kulcsot, lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Elkerekedett szemekkel nézett az ajtóban álló hívatlan vendégekre.

-Jó estét/reggelt. Segíthetek valamiben?-hallottam még a kérdést. Az emeltre érve összeszedtem pár ruhát egy zacsiba és kimásztam a hátsó ablakon. Pár méterzuhanás után halkan érkeztem a földre. Tudtam,hogy el kell tűnnöm minimum addig még el nem mennek.

Jason szemszöge:

A rendőrség állt velem szemben. Furcsálltam, de sejtettem miért vannak itt. Csak egy valami miatt lehetnek itt, pontosabban valaki. Lara. Elálltam az ajtóból, hogy be tudjanak lépni a házamba, majd a nappaliba vezettem őket .Leültek a kanapéra, én pedig velük szemben lévő fotelre.

 -Miben segíthetek uraim?- A konyha ablakán kinézve, láttam a Lara messzi lépteit. Kicsit megnyugodtam, a rendőrséget illetően, de azt hogy egyedül volt kint, azt mindig is utáltam. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd a velem szemben ülő két zsarura néztem.

- Nem látta Casares Larát?

-Persze ,hogy láttam még a megemlékezésen

Lara szemszöge:

A kertek alatt eléretem a város széléhez. Szívem a torkomba dobogott,féltem,hogy elkapnak a rendőrök. Aztán valamit megláttam, amit nem kellett volna. A madarak dalait elnyomta egy női hang sikolya és egy férfi ordítozása. A nő ,mint űzött vad vágott át a kerten egyenesen felém. Először a félelem ,majd a düh árasztotta el ereimet. A hölgy megragadta  a karomat és esdeklően nézett rám.

-Segíts kérlek!Hívd a rendőröket a férjem megőrült.-a férfi termetes alakja körvonalazódott ki a délutáni Napfényben. Arca eltorzult a dühtől, szemében a sötétség tüze izzott. Egy pillanatra megtorpant mikor meglátta elszánt tekintetem, de büszkesége és kissé ittas állapota nem hagyta,hogy megfutamodjon.Nagy levegőt vettem,türelmesen kivártam még közel ért hozzám .

-Takarodj innen!-üvöltött rám és közben a hátam mögött álló feleségére meredt.

- Megismételné nem hallottam rendesen?-borzoltam egyébként is tépázott idegeit.

-Azt mondtam takarodj innen!-üvöltötte, megragadta a karom és ellökött. Ez volt az a hiba, amit élete végéig bánni fog. Tudtam ,hogy innentől bármit teszek, önvédelemnek számít így elborult tekintettel ugrottam neki a férfi karjának kicsavarva a kést belőle. Kaján mosoly ült ki döbbent tekintete láttán,amiben már ott csillogott a haláltudat. Eddig akár hány embert öltem meg mindig valamiféle  csoda folytán jó útra akartak térni és bánták amit tettek,de én nem a bíró vagyok akit el lehet kábítani.Én a valóság vagyok ,az átvághatatlan halálosztó. A nőre tekintettem, aki ájultan hevert a földön. A kezemen melyben a kést szorítottam zacskó volt így ujjlenyomatot se fogok hagyni . A kés a férfi gyomrába fúródót mély ,intenzíven vérző sebet hagyva maga után. A férfi szemei elkerekedtek és utolsó előtti erejével feltette azt a kérdést, amit a legtöbben kérdeztek,és még sem tudtam rá a választ:

-Ki vagy te ? –hogy ne kelljen megválaszolnom kérdését a kés pengéjét mélyen a nyakába mártottam ,a friss vér mint rubint folyt végig az éles pengén megtörve a Nap lemenőben lévő sugarait. A gyönyörtől szívem megremegett, de tovább kellett álmom, mert én nem maradhattam más, mint egy árny a semmiből.