A kiállítás

Lara szemszöge:

A reggel csak nem akart eljönni,egész este ébren voltam és a gépemen játszottam, na meg zenét hallgattam . Kérdezhetnétek,hogy nem járok iskolába? ,dehogy nem járok én csak éppen ott szoktam aludni. A tanárok ezt eleinte nem nagyon díjazták, de most már hozzászoktak. Másnap reggel álmosan mentem iskolába. Vállamon lógott barna táskám szinte üresen,csak egy füzet és egy toll volt benne. Be se értem ,de Mrs.Leraanti a rajztanár intett,hogy kövessem.

-Jó reggelt tanárnő!-adtam meg a tiszteletet- Már megint mit követtem el?

- Szia Lara!- köszönt arcán nyájas mosollyal- Van egy jó hírem. Megnyerted a múltkori rajzpályázatot. Gratulálok!-  és most hova szarjak? Jelent meg gondolataimba ez a kérdés ,de a rajztanár folytatta- Ma délután lesz a díjkiosztó ,de ebben a levélben mindent megtalálsz-nyújtott át nekem egy fehér borítékot.

-És mit kell rá felvennem?- fintorogtam                    

-Semmi extrát csak valami fekete nadrágot…amiből neked sok van és valami fehér vagy fekete pólót.

~Délután~

Unottan sétáltam körbe a nagy kiállító teremben, aminek letisztult fehér falain lógtak a pályázatra beküldött képek középpontban az enyémmel. Mit ne mondjak tényleg jól sikerült, hisz a téma a halál volt. Arcomra elégedett mosoly ült, ki ahogy felidéződött lelki szemeim előtt a tegnapi gyilkosság,a rémült tekintet és a vörösen izzó vér.

Jason szemszöge:

Reggel elaludtam, így akkor értem be az irodába, mikor mindenki ebédszüneten volt, kivéve a főnökömet. Nagyszerű gondoltam és beléptem az irodámba, ahol a főnököm várt.

- Hol volt egész reggel? –nézett rám szigorúan.

- Sajnálom, főnök. Este sokáig dolgoztam a gyilkossági ügyön, és azt hiszem elaludtam.

 - Többet ne forduljon elő. –mondta kissé haragosan. – Ma egy kiállításra kell mennie, és a nyertessel egy riportot készíteni. –s ezzel átadta a címet, ahova mennem kellett. Fogtam egy taxit, és a kiállításra mentem. Megnéztem az összes képet, és a legjobban sikerülteket le is fotóztam. Az egyik nagyon megfogott, a terem közepén állt. Az egész mintha kapcsolatban állna a tegnapi gyilkossággal. Egy lányt pillantottam meg, aki szintén a képet nézte. Odamentem mellé és megszólítottam.

- Szia. Te..vagy Lara? –mosolyogtam rá.

-Aha –válaszolta unottan ,de tekintetét le nem vette a képről

- Nagyszerű. Tehetek fel neked pár kérdést? A Manchester Newstól jöttem.

-Gondoltam ,hogy nem úszom meg- megforgatta,barna,őzike szemeit -ha gyorsan lezavarjuk akkor igen - erőltetett magára egy mosolyt.

- Nem ígérek semmit. –nagyot mosolyogtam rá és elindultam az asztalok felé, néha-néha hátranéztem a vállam felett, hogy követ-e. Leültünk egymással szemben, majd elővettem egy iPadet és elindítottam a hangrögzítőt.

- Mi inspirált ennél a rajzodnál?

-A gyilkolás-vágta rá szemrebbenés nélkül és megdöbbent arcomra  kaján mosollyal válaszolt-Persze nem úgy - folytatta egy röpke csend után-hanem az amit mindennap a firkászok megírnak az újságokba és az ,hogy az emberek már mennyire nem tisztelik a másik életét .

- Aha…értem. Ki adta neked az ötletet, hogy jelentkezz a pályázatra? –kíváncsian fürkésztem az arcát.

-A rajztanárom. Egyik reggel odajött hozzám és közölte velem,hogy ha nem akarok megbukni akkor beküldök egy rajzot erre a pályázatra

- Örülsz a sikernek, amit elértél?

-A formaság azt követeli meg, hogy igent mondjak igaz? Csak ,mert ha az igazságra kíváncsi, akkor teljesen hidegen hagy a dolog-mondta rezzenéstelen arccal –Na, vége a kínvallatásnak? –nézett rám miközben ujjaival az asztalon dobolt.

-Persze...ha nincs más mondanivalód, akkor vége. –sóhajtottam és kikapcsoltam a hangfelvételt és elraktam az iPadet. Felálltam és visszasétáltam az irodámba. Elkezdtem nézegetni a képet és közben a hangfelvételt hallgattam le. Összefüggést éreztem a kettő között, de valahogy mégsem tudtam hinni magamnak, így elkezdtem írni a címlap sztorit a pályázatról.

Lara szemszöge:

Egészen zárásig a kiállításon dekkoltam, a képem elé húztam egy széket és leülve rá újra felidéztem magamba a tegnap este történteket miközben már egy újat terveztem. Persze a finálé az majd 18 éves koromba fog bekövetkezni mikor megszabadulok köteleimtől, na meg apám bőrövétől és szabad lehetek. Édesanyám már a kilencedik hónapban járt mikor apám úgy megverte a lépcsőházba, hogy eszméletét vesztette. Az egyik lakó talált rá és egyszerre hívta a mentőket. Engem császármetszéssel hoztak világra,de anya már sosem láthatott ,mert elvérzett. Sokáig haragudtam rá ,hogy miért nem vitt magával a halálba ,mert számomra az élet maga volt a pokol. Egy biztonsági őr lépett mellé és megkért, hogy távozzak. Gondolataimat a kiállító terembe hagyva indultam neki a hideg téli éjszakának