Lara szemszöge:
Reggel apám ordítására ébredtem . Nem tudtam mi a baja ,de ez
már megszokás volt nálunk. Feltépve ajtóm zárját rontott be a kis lukba, amit
szobámnak neveztem. Kezébe már ott volt az emlegetett bőrszíj és minden
előzetes nélkül mart bele fehér bőrömbe. A hirtelen ért fájdalomtól szívem
szerint felkiáltottam volna ,de a hosszú idő folyamán megtanultam,hogy legjobb
csendes könnyekbe fojtani bánatom,lehetőleg akkor mikor ez a féreg nincs a
közelben ,különben még az életet is kiverte volna belőlem. 22 ,23
,24 ,25 ,26,27,28,29,30 számoltam magamba az ütések számát, amik idő közben
egyre csak erősödtek. Testemet ,mint vörös selyemkabát fonta körbe a vér és
apám hirtelen abbahagyta az ütlegelést
-Remélem ebből tanultál !- ordította és rágyújtott egy
cigarettára ,hogy vinné el a tüdőrák. A legkisebb mozdulat is fájt és
szerencsétlenségemre a vér elkezdett megalvadni így a szíj által ejtett sebekbe
beleragadt a ruhám is. Szörnyű fájdalmak közepette szakadtak fel újra a sebek
és felvettem egy tiszta pólót habár tudtam ,hogy nem kell neki több ,mint egy
perc és újra vérben fog ázni. Magamra kaptam kabátom és elmentem a dílerhez. A
nevét nem tudtam,nem is érdekelt ,de mindig jó anyagot adott ahhoz ,hogy egy teljes
napig kiüssem magam,sőt még be is lőtte nekem így nem kellett bajlódnom avval
se.A díler ,mint mindig most is az elhagyatott pincébe várta kuncsaftjait.
Sunyiba átnyújtottam neki a pénzt ő pedig steril tűvel belőtte az anyagot…mondhatni
a szokásos mente. A hideg szélben,hóban bukdácsoltam hazafele ,de
környezetemből ekkor már semmit se érzékeltem. A drog megtette hatását és egy
számomra szebb világba repített.
Jason szemszöge:
Reggel tíz lehetett, amikor
pontban megérkezett a magántanítványom. Bejött és elkezdtük a korrepetálást.
Mikor tanítás felénél járhattunk végighúzta kezét a combomon, majd megcsókolt.
Eltoltam magamtól.
- Vicki, jobb lesz, ha többet
nem jössz. –mondtam neki miközben eltoltam.
- Sajnálom, hiba volt ezt
tennem.
- Nem, nem kellett volna.
–erősítettem meg a lányt.
–Ideje menned.
- Viszlát! –mondta kissé
szomorkásan összepakolta a cuccait és elsietett. Ittam egy pohár vizet és a
konyhapultra támaszkodtam. Elgondolkoztam, felkaptam a kabátomat, majd
kirohantam az utcára, hogy egy hosszú sétára induljak. Már hazafelé tartottam,
mikor megláttam egy lányt, de csak akkor ismertem fel mikor közelebb értem
hozzá
-Szia Lara! - ballagtam oda mellé, de ő csak
meredten bámult a távolba, kitágult pupillákkal. -Hahóó...- mozgattam meg kezemet a szemei előtt. Semmi reakció.
Megfogtam vállát és kicsit megráztam,de mikor erre se reagált elengedtem s
elővettem a telefonom. Felhívtam a mentőket, akik pár perc alatt odaértek, s
bevitték Larát a kórházba. Hosszasan néztem a mentő után, ahogy elvitte a
lányt. Aggódtam, és minden kétség nélkül félteni kezdtem. Gyorsan fogtam egy
taxit. Beszálltam és egyenesen a kórházba kértem,de az út egy örökkévalóságnak tűnt. Egész úton csak
azok a szemek lebegtek előttem, ahogy Lara nézett, messze, a semmibe. Kiszálltam
a kocsiból, és berohantam a kórházba. A recepcióshoz mentem, hogy megtudjam
melyik Lara szobája. Lassan megindultam a szoba fele , de lépteim egyre gyorsabbak voltak, és
hosszabbra nyúltak, hogy minél hamarabb odaérjek. A szoba előtt megálltam, mert
nem tudtam mi tévő legyek. Leültem a szobával szemben egy székre és vártam,,
hátha valaki mondd valamit, vagy egyszerűen elküldenek, de senki nem tette.
Nagyot sóhajtottam, s felálltam. Lassan indultam Lara ajtaja
felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése